Ezúttal beszámolok a Devecserben végzett önkéntesmunkáról, az ottani helyzetről. Egy későbbi bejegyzésben a jelenlegi körülmények figyelembevételével kicsit megpróbálok kitekinteni, elemezni a helyzetet, megtippelni, mi minden történhet még.

A képekért köszönet Pótor József Josénak!

Mi történt eddig?

Egy gátszakadás, egy megroppanás, hétszázezer köbméteres kiömlés, 13-as pH. Több rémhír. Nyolc halott, több, mint száz sebesült. Egy kiürített falu, két elpusztult folyó, 600 méter sebtiben épített gát, egymilliárdos kár, százezres gyorssegély.
Mindenki ott volt: politikusok, MTA, honvédség, rendőrök, Vöröskereszt, Máltaiak, katasztrófavédelem, önkéntesek, a MAL emberei, nemzetközi sajtó, tűzoltók.

Az eseményeket nem szeretném részletezni, úgyis mindenki tudja, mi történt.

Mi volt ott?

Megadatott a lehetőség, hogy szombaton a szokásos láblógatás helyett kimenjek Devecserre önkénteskedni. Az ajánlat úgy érkezett, hogy sebtiben segítségre van szükség. Bár nem vagyok túl jártas karitászmunkában, ezúttal úgy éreztem: menni kell!

Nyolcan indultunk el a helyszínre, a kisbusz rajtunk kívül több, mint százezer forintnyi élelmiszersegélyt is szállított, amit a Budai Református Egyházközség ajánlott fel. Devecser felé közeledve egyszer csak az egyik sáv vörösre váltott, majd marsbéli bejárat fogadott minket, a patakon átívelő híddal, parabolaantennás autókkal és rendőrökkel.

Úgy tudtuk, a helyszín le van zárva - nos, az egyik rendőr nem állított meg minket, a másik is csak azt kérdezte, hová tartunk. Válaszunkra, miszerint a plébániát keressük, azt mondta, az be van zárva két napig. Bementünk, nem volt...

A plébánián rendezkedett be a központ, volt itt konyha, szállás, tisztálkodási lehetőség, raktár. Az adományok - különféle ruhák és élelmiszerek - halmokban álltak, épp csak védőfelszerelésből volt hiány. Szerencsére azt előre vásároltunk magunknak. Az itt főzött ebéd, katasztrófahelyzet ide vagy oda, kitűnően sikerült, nem csoda, hogy sokan kértek belőle - önkéntesek, károsultak, és még ki tudja, kik. Nem igazán lehetett vagy akartak volna különbséget tenni.

Felöltöttük a szükséges védőfelszerelést. Alapból gumicsizmában szálltunk ki a furgonból, erre jött rá a festéshez használható kezeslábas, a szemüveg és a maszk.

A levegőben fémes szag terjengett, ahogy leballagtunk a letarolt területre. Éreztük, ahogy a fémes por a tüdőnkig hatol, éreztük, ahogy a hideg folyadék a bokánkig ér, amint benne sétáltunk. A táj elképesztő volt, és egyáltalán nem tűnt ember által lakhatónak.

Csupán maszkos, fehér ruhás önkénteseket lehetett látni. Egy tűzoltóbrigád épp egy udvart szivattyúzott ki. Lehúzódtunk az útról - két katonai teherautó zúgott el mellettünk. Egy megállt, és húsz katona ugrott le róla. Sebtiben elkezdtek egy udvart kitisztítani.

Alapvetően mi is ezt tettük - udvarokat rámoltunk ki.

Az elpusztított területen elsősorban guberálásból és tűzifa-eladásból éltek az emberek, így minden tele volt lomokkal.
Kertitörpék, sílécek, porszívócsövek, bútorok. Egy kompresszor, néhány ócska bicikli, ruhák, poharak - mindez vörösiszaptól mocskosan, használhatatlan veszélyes hulladék formájában.

Néha ránk ment a cucc, olyankor nyomban megpróbáltuk lemosni. Erőfeszítéseink kissé hiábavalóak voltak - a barna festéknek is jó vörös por mindent megfogott, és többször csak még piszkosabbak lettünk. Egy alkalommal picit átázott a nadrágom, nehéz lett volna ruhát cserélni, emellett a több napja itt dolgozó önkéntesek csak legyintettek - és valóban nem mart. A lúgos víz egyrészt elvonult, másrészt szombatra már jórészt elpárolgott.

Hahó, van ott valaki...?

A lakásokba benézve érthető volt, miért pont azok nincsenek itt, akik itt laknak. Illetve laktak. Semmi nem volt a helyén, semmi nem maradt ép, egyetlen ingóság sem. Ami nem a többcentis iszapban hevert, az összetört, felborult.

A - főleg borsodi önkéntesekből álló - brigádok gyorsan kitakarították az udvarokat, a lomokat az utcára, majd konténerekbe hordva. Az iszap egy részét kilapátolták. A karitászosok vezetője addig az előtérben interjút adott.

Mindössze egyetlen házban voltak lakók. Ahogy a fiatal srác éppen kijött a talicskával, pár szóra megállítottam édesanyját. "Hétfőn jött az ár, én az emeletre menekültem", mondta, majd kifejtette, hogy azóta takarítják a házat. Beinvitált, és nem hittem a szememnek. Ezek az emberek tényleg megcsinálták!

"Ha azt a szobát ott tízszer nem mostam fel, akkor egyszer sem, de valahova össze kellett gyűjteni a tiszta dolgokat." Két szoba és a fürdőszoba teljesen tiszta volt, csupán egy enyhe vörös csík emlékeztetett a tragédiára.

Férje is a közelben volt, mikor az esemény történt. "Az autómban ültem, mikor jött az áradat. Nem szálltam ki, úszott az iszap tetején. Még szerencse, hogy megakadt valamiben, így nem ment tovább." Egyébként bizakodó volt: "Itt ez a fekete ásványi anyag, ez állítólag semlegesíti az iszapot. Nemsokára jön egy kutató, gyorsan csírázó tönkölybúzát ültet, akkor kiderül, mennyire használható."

Nos, ők ott maradtak. Mások miért nem? Talán a sokk és a reménytelenség miatt? Vagy nincs kedvük visszajönni, félnek a rengeteg munkától, amivel mindez járna? Nos, akárhogy is, a helyzet rendezése így az önkéntesek és a katonaság (illetve a többiek) feladata maradt.

Hazatérés

Nagy a bizonytalanság. Jelenleg senki nem tudja igazán, mennyire káros az anyag, vagy hogy mit fognak csinálni a területtel. Ledózerolják? Kitakarítják? Felszedik a talajt vagy csak leszórják valamivel?

A lakók sehol. Az említett pár folytatja a takarítást. Egy másik házat is kitisztítottak, épp magasnyomású mosóval szedték le az iszapot a vakolatról, ahogy sötétedéskor végigballagtunk az utcákon. A plébániára visszaérve fáradt, iszaptól koszos önkéntesek mosták csizmájukat, vacsoráztak meg.

Ők itt voltak, vannak még e pillanatban is, teszik, amit tenni kell - mert a felelőskeresés mellett hiába nem olvasni semmit a hírekben arról, mit fognak Devecseren és Kolontáron csinálni, az ujjal mutogatások közepette valakinek mégiscsak ott kell lennie és meg kell tennie, ami szükséges.

Hogy ki miért felel, felelhet, és mit reagált a kormány, arra egy későbbi bejegyzésben szeretnék rátérni. A mielőbbi viszontolvasásra!

A bejegyzés trackback címe:

https://ujmagyarkaszino.blog.hu/api/trackback/id/tr782366752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabados Tamás - · http://syllabux.com/ 2010.10.13. 12:28:45

Ti ott voltatok és segítettetek. Ez a lényeg. Mentek még? Ha jól látom, munka van bőven.
süti beállítások módosítása